Caleb S. Roberts

Caleb Scott Roberts

Név: Caleb Scott Roberts
Becenév: Caleb; Scott; Scotty; Scottee; Öcskös; Öcsike;
Kor: 13

Csoport: Vérfarkas
Foglalkozás: Tanuló
Képesség: Láthatatlanság (maximum 5 percig tud folyamatosan láthatatlan lenni. Után egy óra elteltével tudja csak alkalmazni következőre)

Ez vagyok én: Nem is tudom, hogyan írhatnám le. Kedves vagyok, cuki és aranyos is. De tudok gonosz, mérges és dühös is lenni, ha megsértenek, megvernek, vagy megbántanak. A barátaimmal mindig rosszalkodok és csínyetek viszek végbe. Bohókás, szerethető vagyok én, csak nem mindenkinek viszonozom a szeretetét. Anya mindig azt mondta, hogy ne barátkozzak mindenkivel, így nem is teszem meg. Ha a barátom akarsz lenni, akkor legalább segíts nekem, ha megkérlek. Ha megvédesz, vagy ha jót teszel nekem, akkor tőlem is számíthatsz ilyenekre. A barátaimért kiállok, ha kell meg is verlek.

Így nézek ki: Barna hajam és cuki kék szemeim vannak, amikkel mindig mindent el tudok érni. Kicsi vagyok kb 110-115 cm magas és eléggé könnyű is. Azt viszont nem mondom meg, akármit is adsz nekem cserébe. Szeretem a divatos ruhákat, mindig a nagyobbakhoz akarok hasonlítani. Minden fiús színt felveszek és az öltözködésembe nem szól bele senki sem, mert úgy se hallgatok az illetőre. Van egy szép nyakláncom is, amit még a nővéremtől kaptam a születésnapomra. Nem adom senkinek sem, ha elakarják venni, ütök, rúgok, harapok, ordítok.

Történetem:

A Roberts család harmadik gyermekeként születtem meg. Van 18 éves bátyám és egy 19 éves nővérem. Eléggé fura volt számomra, hogy már vannak tesóim, ráadásul sokkal idősebbek, mint én. A bátyám már akkor nem kedvelt, nem is értettem miért. A nővérem viszont annál többet foglalkozott velem. Kettőjük közül őt szeretem jobban, de ha úgy adódik, akkor kiállok a bátyám mellett is. De az nagyon ritka eset.
Ahogy cseperedtem, úgy jöttem rá a körülöttem forgó dolgokra. Rájöttem, hogy valójában mi is vagyok. Mondanom sem kellett, hogy megrémültem a dologtól, főleg mikor láttam a tesóimat összekapni. Féltem, mert sejtettem, hogyha ők ilyenek, akkor belőlem is ez lesz. Nem akartam farkas lenni, de ez ellen semmit sem tudtam csinálni, mert az egész család vérfarkas, így én is. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi lesz, ha kiderül, vagy valakiben kárt teszek. Hetekre bezárkóztam a szobámba, és egyáltalán nem mozdultam ki onnan. Még enni sem. A nővérem volt az egyetlen személy, aki összekötött akkor a külvilággal. Nagy nehezen, de sikerült neki rávenni, hogy kimerészkedjek.
Telt-múlt az idő, elérkezett a 11-dik születésnapom. Pont telihold volt este, de én mit sem sejtve, boldog voltam. Csomó ajándékot kaptam, de a legjobban egy nyakláncnak örültem, amit Masha adott nekem. Gyönyörű fehéraranyból készült nyaklánc. Ha ez nem lenne elég, akkor bátyámtól meg egy arany nyakláncot kaptam. Életem egyik legszebb pillanata volt ez, de sajnos nem tartott sokáig. A Hold felbukkant, én pedig remegve hullottam a földre és eszméletlen fájdalmakat éltem át. Fogalmam sincs mi is történik velem, a csontjaim csak úgy recsegtek-ropogtak, mintha maguktól törnének el. Üvöltöttem a fájdalomtól, mi mást csinálhattam volna ilyen kínok közt!? Mikor újra éreztem a végtagjaim, furcsa módon, négy lábon álltam a földön, ráadásul még bundám is volt. Úgy éreztem, hogy bárkit képes lennék széttépni, de mégsem tettem meg. Pár óra elteltével tudtam csak visszaalakulni, eléggé kimerültem az esettől és csak az ágyamban tértem magamhoz…
Az első átváltozásom óta eltelt két év, és azóta havonta egyszer át kell élnem a borzalmat, mint 11 éves koromban. Igaz, hogy már hozzászoktam, de még mindig fájdalmas az átalakulás. Ha ez nem lenne elég, akkor még valami furcsa képességem is van. Tudok láthatatlan is lenni, ami nagy szám, mert olyanokat tudok így csinálni, amit más senki. 13 éves vagyok most, élem az átlagosnak nem mondható kis életemet. Suliba járok, ahonnan havonta egyszer kénytelen vagyok hiányozni, de szerencsére senkinek nem tűnik fel, hogy mindig teliholdkor vagyok távol. Ennek ellenére rengeteg barátom van, köztük akad vérfarkas is. Néha együtt vészeljük át azt a pár óra kínt, amint mindig el kell viselnünk.